Bakancsjárat

Az El Camino zarándokutamat szerettem volna méltóképen lezárni, ezért az utolsó napomat Muxíában töltöttem, ami felülmúlta minden elképzelésemet és bátran állíthatom, hogy a "látni kell" kategória ez a világvégi kisváros.

A Halálpart

Muxía egy apró település Spanyolország Coruña tartományában, ahol az óceán összeér a horizonttal, a legendák pedig életre kelnek. Ez az alig 4500 fős álladó lakossal rendelkező város olyan baljóslatú történelmet és hihetetlen legendákat tudhat magáénak, amit egy hollywoodi filmrendező is megirigyelne. Nem véletlenül nevezik ugyanis Halálpartnak. A meredek sziklák övezte város partjainál számtalan hajós vesztette életét a történelem során. Csak néhány példát említve a sok közül: 1890-ben itt futott zátonyra és süllyedt el a brit tengerészet HMS Serpent nevű hadihajója és legénysége (172 tengerész veszett oda) egy navigációs ballépés okán - bár a helyiek sokkal inkább a part szellemének tulajdonítják a katasztrófát. Ugorva egy nagyot a történelemben, 2002 novemberében a Prestinge névre keresztelt tankerhajó is itt futott zátonyra, majd tört ketté, hatalmas környezeti pusztítást hagyva maga után. A balszerencse mellett azonban számtalan varázslatos legenda is körbe lengi Muxíát, hiszen egy mondta szerint Szent Jakab apostol felé a parti sziklákon át Szűz Mária közeledett egy kőhajón, mely a partnak csapódott. A hiedelem szerint ennek a hajónak a maradványai a Muxía partjainál ma is látható kövek. A bárka maradványait (mely között a Szűzanya képét is megtalálták) egy távolabbi templomba vitték, de rejtélyes körülmények között visszakerült Muxíába, ahol aztán azt a kápolnát építették, mely Galícia tartomány legrégebbi és legnépszerűbb kegyhelyévé vált az idők során. Persze a Veseszikláról sem feledkezhetünk meg, mely szintén itt található és ha lehet hinni a legendának, az ide zarándokló beteg emberek átpréselve magukat a szikla alatt (nem egyszer, kilencszer) kigyógyulhatnak betegségükből. Az pedig már csak hab a tortán, hogy állítólag a történelem során minden alkalommal, mikor tengeri veszedelem fenyegette Muxíát, a szikla hatalmas robajjal megmozdult, hogy figyelmeztesse a lakosságot a közelgő bajra.

Végzetes vonzerő

Egy szeles októberi napon érkeztem a városba busszal, kora délelőtt. Mivel a szállást csak délután tudtam elfoglalni, így zsákommal a hátamon felfedező útra indultam. Már a buszállomás mellett fekvő kikötőt és gyönyörűnek találtam, de kicsit tovább sétálva ámultba ejtően szép látván tárult elém. A móló melletti hatalmas szikláknak csapódó hullámok, az apró kagylók és rákok, az óceán vizén megcsillanó napfény, a fejem fölött keringő sirályok egészen magával ragadó látványt nyújtottak. A kis városkába visszatérve (aminek az építészete tökéletes időutazás érzetét kelti) elsétáltam a világítótoronyhoz és a mellette álló méltán híres Virxe da Barca szentélyhez. Mögöttük pedig megpillantottam a horizonttal összeolvadó óceánt. Valóban olyan érzés volt, mintha a világ végére érkeztem volna. Csodálatos látványt nyújtott az előttem elterülő végtelen tenger, a hullámok állandó moraja, a vízimadarak és a szél hangja összemosódva pedig szinte zenének tetszett.

Sokáig időztem a part mentén, végigsétáltam a sziklákon. Végtelenül megnyugtató érzés ezen a helyen lenni. Mintha egy pillanatra megállna az idő és az ember megérti, hogy milyen parányi és a természetnek milyen hatalmas ereje van.

Délután hosszan sétáltam a városka apró öblei mentén. A sirályok mellém szegődtek, kagylókat gyűjtöttem a sziklák között meggyűlt kristály tiszta vízben. Halászkunyhók mellett haladtam el, és bár az időjárás nem volt olyan kegyes hozzám, hogy a naplementét is kiélvezhessem (délutánra teljesen beborult az ég), egészen sötétedésig lent ültem a parton (ahová egyébként a szállásom ablakából is tökéletes kilátás nyílt) egy szál magamban. Hihetetlenül felemlő érzés ellátogatni ebbe az apró városkába a világ végén, és utazásom tökéletes lezárása volt a partnak csapódó hullámok hangját hallgatva álomra hajtani a fejemet.

* a képek saját forrásból származnak